Még mindig sok minden kavarog bennem, de eldöntöttem, hogy gyorsan leírom, amíg még friss. Egy rövid beszámoló arról, ami történt az a húsz óra alatt, amíg egy szuper csapat maximális teljesítményt nyújtva körbefutotta a Balatont 🙂 Egy hete még 21 órát adtunk magunknak, aztán újraterveztük óvatosságból (ekkor szinte 24 óra jött ki és azt gondoltuk, hogy ezt is túlléphetjük).
Végül 19 óra 54 perc alatt kerültük meg a Balatont! 🙂
Az Ultrabalatonra (UB) készülés természetesen nem most kezdődött. Azt nem mondanám, hogy nem egy hirtelen felindulásból elkövetett lépés volt, hisz decemberben, amikor beneveztünk, nekem valójában fogalmam sem volt, mire vállalkozunk – csak halvány sejtéseim voltak… 🙂 Persze a felkészülésnek is megvannak a szépségei, de most inkább az eseményről írnék.
Pénteken érkeztünk Aligára. Tésztapartyra volt hivatalos minden résztvevő. Én direkt tartogattam a hasam, mert azt tapasztaltam, hogy tésztából felkészülési időben szinte korlátlan mennyiséget tudok enni egy nap. Ha finoman fogalmazok, egy picit elmaradt az elvárásoktól, de nézzük a pozitív oldalát: találkoztunk az ismerősökkel, elkezdtünk „beleszagolni” a verseny hangulatába. Csináltunk jó képeket az érdi csapatokkal, Panni (a BSI Futónagykövet) mindenkit összeterelt egy közös csoportképre.
Több érdi vagy érdi kötődésű csapat indult. Panni és Erika párban készültek lenyomni a távot. Zsolt egyéniben indult.
Mi az Érdeklődők egyik csapata voltunk (Északi Érdeklődők): Regi, Tera, Gábor, Robi és én. Menet közben a hivatalos csapattagokhoz segítőként és kísérőként csatlakozott Ági és Zoli is 🙂
Éviék voltak a Déli Érdeklődők: Évi, Viola, Ádám (a többieket nem ismerem…).
Ildi, Gina, Zoli, Tomi és másik Zoli egy DK Team-es csapatban indultak. Róka Komáékkal találkoztunk a tésztapartyn, de aztán többé sehol nem futottunk össze, nem tudom még, hogy merre jártak. Joe és Gábor is ott voltak.
A 2014 km/év-es csapatból a rajtolásnál összefutottam Évivel, ők is hasonló csapatban indultak mint mi, a váltóállomásokon többször összefutottunk velük, de erről majd később 🙂
Péntek este Almádiba mentünk a szállásra, amit ezúton is köszönök házigazdánknak!! 🙂 Egy utolsó taktikai megbeszélés következett. Úgy nézett ki, hogy lenne két autó is a logisztikához, aztán pénteken másfél óra beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy jobb egyetlen autóra szervezni – a második tartalék autó kiegészítésként vett részt a buliban.
Arra gondoltunk, hogy alapvetően az elejét a várható nagy autós forgalom miatt úgy szervezzük, hogy hárman megyünk a rajthoz. Hogy ne kelljen izgulni, hogy odaér-e váltótárs a következő pontra. Engem kiraknak (én kezdtem), Robit Gábor elviszi a következő váltópontig. Regit a másik autó a második váltópontra, Almádira viszi. Terának később volt az első szakasza és akkor azt gondoltuk (a legutolsó ütemezés szerint), hogy bőven van idő, hogy a második autó őt elvigye Pécselyig, addig meg pihenhet otthon. Később kiderült, hogy ez egy izgalmas döntés volt, majd kiderül, miért 🙂
Az eleje szépen indult, Balatonkeneséig futottam, direkt próbáltam visszafogni magam, hogy ne gyorsuljak, maradjon erő bennem a következő szakaszokra (így is 5:37-es átlag jött ki). Robi is tisztességgel megfutotta az első 14,5 km-es szakaszát. Izgultunk, mert az utolsó két hétben kiderült, hogy komolynak tűnő térd sérülése van. Az utolsó napokban fel is merült, hogy egyáltalán le tudja-e futni a szakaszait, mert a terv szerint kb. 42 km jutott volna rá is, amit sérült térddel elég nehéz lefutni… Több vészforgatókönyvvel is készültünk, de az elején úgy tűnt, hogy menni fog. Szóval Robi is a vártnál jobb időt futott.
Regi következett, 10 km-es szakasza volt Csopakig. Nagyon szépen tolta, 5:42 körüli sebességgel. Alsóörsön ugráltunk egy kicsit neki, szurkoltunk, sőt menet közben a felsőt is át tudta adni. Szépen belemelegedett, nem volt már rá szükség 🙂 Időben is szépet futott Regi, így már három szakaszon voltunk jóval a tervezett idő előtt. Ekkor kezdett bevillanni, hogy újratervezés kellene, mert a sokkal gyorsabb futások felborítanak mindent.
Csopaktól Gábor következett, a Pécselyig tartó 19 km-es szakaszról tudtuk, hogy nem lesz könnyű. Gábornak külön gratuláltam előre az Aszófői emelkedőhöz. Ekkor még csak Regivel és Robival voltunk az autóban. Meg-megálltunk, bíztattuk Gábort (ez később is szokássá vált, ahol meg tudtuk közelíteni a futókat, ha elmentünk a csapattárs mellett, bíztattuk, meg-megálltunk és kapott vizet-paradicsomot-amit kért).
Gábor iszonyú tempóban nyomta. Ekkor már tudtam, hogy ebből baj lesz :), azonnal telefonáltunk is Terának, hogy kb egy órával hamarabb kellene odaérni nekik Pécselyre. Ők azonnal indultak is a második autóval Zolival és Ágival, de mögöttünk voltak és a forgalom se volt piskóta.
Pécselyen a váltópontnál elég nagy torlódás volt, nehéz volt (már itt is) parkolni. Nagyon közelgett a mezőny, láttuk már azokat a futókat, akik Gábor előtt nem sokkal futottak. Fel kellett készülnöm, hogy ha Tera nem ér oda időben, akkor beugrok én váltani. Be is melegítettem, teljes harci díszben készen álltam a váltásra. Szerencsére nem volt rá szükség: Tera kb. 30 másodperccel azelőtt futott be, hogy Gábor odaért volna a váltóponthoz!! 🙂 Így ez egy gyors és izgalmas váltás volt: Tera elképesztő iramban indult el.
A Pécsely-Zánka ÚNK közötti 16 km-es szakasz (ami három egymást követő váltópontból állt) azt gondoltuk elsőre is, hogy elég nehéz terep lesz, mert a szintrajzok szerint sok az emelkedő benne. Tévedtünk. Brutális emelkedők voltak benne és nem nehéz, hanem NAGYON nehéz volt. Ahogy haladtunk el a futók mellett, sorra láttuk, hogy belesétáltak, nehezen vették. Mi azt hittük, hogy valahol elveszítettük Terát, mert mentünk, mentünk az autóval és még mindig nem értük utól. Meglepődve láttuk, hogy Tera valami elképesztő tempóban nyomja a dombra felfele ezeken a brutális, embert próbáló részeken is, mosolyogva, könnyedén. 🙂
Ekkor már bevezettük a „rotációs rendszert”: négyen ültünk az autóban, az éppen leváltott futó egy erre a célra zsákkal preparált 🙂 első ülésen pihent (így a következő szakaszig volt idő egy picit lehűlni a testnek, és cserélni az átizzadt ruhát), a sofőr az volt, akinek már legalább kettővel előtte vagy kettő múlva volt szakasza.
Többször megálltunk, bíztattuk Terát, a Vászolyi nagy emelkedők után elfogadott végre egy-két korty vizet is.
Itt már kezdett teljesen egyértelmű lenni, hogy újra kell tervezünk sok mindent, mert mindenki jóval gyorsabban ment, mint az utolsó, kinyomtatott terv szerint lett volna. Zoli és Ági felajánlotta, hogy sötétedés után kerékpárral fognak kísérni. Úgy terveztük, hogy ez csak a Balaton déli részén, valamikor Balatonberény után lesz ez aktuális. Azt is fontolgattuk, hogy mi lesz a Robi szakaszaival, mert az első futása után jelezte, hogy kezdi érezni egyre jobban a térd fájdalmait… Abban maradtunk, hogy az első kört mindenki megnyomta a verseny izgalmában, de majd a második körben bizonyára helyreállnak majd az idők…
Zánkán összefutottunk Panniékkal, ekkor kezdtük beérni a páros váltókat. A többi érdi csapat közül a DK-sokat nem nagyon láttam, jóval előttünk jártak (a déli parton, Fonyódliget körül értük be őket), a Déliek hol előttünk voltak, hol mi előztük be őket 🙂 (ebből ki is alakult aztán egy szép kis játék… 😉
Zánkán Robi váltotta Terát egy kb. 9 km-es szakaszra. Nagyon izgultunk, mert ekkor már panaszkodott a térdére és ekkor volt talán az egyetlen erős napsütéses szakasz, ami amúgy is megnehezíti a futást. Egyébként napközben végig kellemesnek és ideálisnak mondható futóidő volt: 15 fok körül. Párszor úgy nézett ki, hogy elkapunk egy jó kis zuhét, de vasárnap reggelig megúsztuk: valamikor vasárnap délelőtt érkezett meg a nagy eső, amikor mi már túl voltunk mindenen 🙂
Köveskálig Robi becsülettel végigtolta, ott én következtem második futásommal, egy 12,2 km-es szakaszra Nemesgulácsig. A váltóponton szépen felturbóztam magam, az adrenalin szint magasra hágott, szinte felrobbantam 🙂 Ez a szakasz életem egyik legszebb és legjobb futása volt!! 🙂 Pedig hosszú, „alattomos” emelkedők és utána lejtők voltak, ahol sorra hagytam le a többieket, bele-belesétálók és pihenők mellett mentem el. Kérdezték is a többiek, hogy érzem magam (gondolom, aggódtak, amikor előttem járva látták az emelkedős részeket). Mondtam: soha ilyen jól nem éreztem magam!! 🙂 Ezen a szakaszon kezdődött a vetélkedés a Déliekkel is: itt én hamarabb értem be, mint ők 🙂
Nemesgulács-Balatongyörök között Reginek következett egy kb. 13,7 km-es szakasza. Sokat bíztattuk menet közben, de itt bizony szenvedős volt. Nem voltam az autóban korábban, de azt hiszem, ez a szakasz előtt kezdődtek a gyomor problémái, ami nagyon meg tudja nehezíteni egy futó életét… Megérkeztek a kerékpáros autóval Zoli és Ági is újból. Ádám a Déliektől beelőzte Regit (ettől függetlenül kedvesen az autóból bíztattuk is! 🙂 Ádámot is! 🙂 ) Regi hősként érkezett meg Balatongyörökre.
A naplemente gyönyörű volt, itt is csodálatos volt a Balaton. Egyébként futás közben pont azon morfondíroztam, hogy autóból soha nem lehetne ennyire megcsodálni és megismerni ennyi idő alatt a Balatont, mint így, hogy körbefutjuk és „testközelből” megtapasztaljuk a szépségeit és nehézségeit.
Balatongyöröktől Robi következett. Két szakasz volt neki tervezve: egy 8,8 és egy 5,2 km-es szakasz, egészen Keszthelyig. Kezdtünk rájönni, hogy a papíron tervezés nem csak a váratlan sérüléses esetekre nem ad megoldást. Robinak valahogy összesűrűsödtek és ha nem lett volna a térd-problémája, akkor is ez az elég sűrű beosztás kemény lett volna. A matek meg az Excel persze így adta ki a közel egyenlő távokat a teljes tó-körre, de itt most láttuk, hogy ez necces lehet.
Ráadásul pont ez a két szakasz volt, ahol esély sem volt szakasz közben bármit is segíteni: az autós útvonal és a futók két teljesen független útvonalon mentek. Így abban maradtunk, hogy elindul a 8,8 km-es szakaszon és várjuk Gyenesdiásnál. Gábor bevállalta, hogy ha a váltóponton úgy érzi Robi, akkor átveszi az 5,2 km-es szakaszát.
Ekkorra már kezdett sötétedni, Gyenesdiáson egy vasúti sorompó mellett volt a váltópont. Amíg vártunk, a szúnyogok keményen lakmároztak 🙂 Befutott Robi, de már messziről látszott, hogy erősen biceg, sejtettük, hogy váltani kell. Gábor be is állt és itt kezdődtek a bonyoldalmak is 🙂
Az 5,2 km-t Gábor keményen megnyomta iramban. Nekünk pedig az volt a feladvány, hogy Keszthelyen keresztül egy nagyot kerülve rendkívül rövid idő alatt érjünk oda a váltóponthoz (talán sehol nem volt erre ennyire kevés időnk). Ez elsőre is neccesnek tűnt, de közben szemerkélni kezdett az eső, besötétedett, el is tévedtünk Keszthely egyirányúsított és utcanévtábla-hiányos útjain, úgyhogy nem értünk oda időben. Gábor nem szívbajoskodott: látta, hogy nem vagyunk ott, tovább indult a következő, 12,2 km-es szakaszra.
Ez Tera szakasza volt (szegénynek valahogy mindig úgy alakult, hogy logisztikai okokból izgalmas volt az indulása a váltópontokon 🙂 ). Telefonon beszéltünk Gáborral (azóta is azon töröm a fejem, hogy hogy tud valaki 4:30-as tempó mellett mobiltelefonon beszélni ?! 🙂 ) de már messzire járt. Közben jól jött a telefonos segítségnyújtás Zoli és Ági részéről, ők már elindultak a biciklis autóval a déli part felé. Mondtuk nekik, hogy jöjjenek vissza, most már kellene a biciklis kísérő, mert sötét is van és a kerékpárút – ahol a futók futnak – a főúttól messze van.
Keszthely határában beértük Gábort (nem volt egyszerű, mert a sötétben semmi mást nem lehetett látni, csak közeledő fejlámpás futókat és bicikliseket). Terát féltettem, mert a hidegben ott vacogott, de aztán átvette és nekiiramodott. Azt mondta, ha gyorsan fut, nem fázik 🙂
Útközben a megyehatárra megszerveztük a biciklis beállást is: Zoli vállalta, hogy kísérni fog. Szinte elszalasztottuk Terát, mert most is (mint minden szakaszon) megint iszonyatos tempóban nyomta a kerékpárúton. De végül Zoli nekiindult biciklivel, beérte és mi is iramodtunk a következő váltópontra. A Tera száguldása mellett nem is csoda, hogy megint leelőztük ezen a szakaszon a Délieket (azt hiszem korábban Keszthely előtt előztek meg minket).
Balatonberénynél Regi következett egy 3,2 km-es rövid szakaszra. Abban maradtunk korábban, hogy itt egy pörgős – rövid szakaszokon gyors váltós – rész következik. Eredetileg úgy terveztük, hogy a Regi 3,2 km-e után nekem lesz egy 5,1 km, utána neki egy kb 8 km, utána megint nekem 6,5 km. A keszthelyi váltás-lecsúszás miatt abban maradtunk, hogy mi megyünk előre az egyik autóval és Regi meg Ági bevárják Terát, majd a váltás után Ági hozza Terát a következő váltópontra.
Na itt jött a következő kavarodás. A déli part egészen más, mint az északi, ekkor már kezdtünk fáradni is, sötét is volt, az útvonal jelzések sem voltak olyan tökéletesek és az úton elvileg irányításra kiállított polgárőrök sem nagyon tudták, hogy nekik most mit kellene mondaniuk…
Nagy nehezen megtaláltuk a Balatonmáriafürdői váltópontot (közben Ágival meg Terával telefonon tartottuk a kapcsolatot, hogy hol üljön vissza Tera a mi autónkba – ez végül azt hiszem, Alsóbélatelepnél sikerült).
Ekkor már éreztem, hogy a lábam nehezen tudom emelni, kellett a jó bemelegítés. Korábban abban maradtunk, hogy a leváltott futónak minden szakasznál van 3-5 perce nyújtani egy kicsit, csak akkor indulunk neki autóval a következő váltópontra. Ezt többnyire sikerült is betartani, ennek ellenére most már éreztem, hogy kezdődik a kihívás. Éreztem két vízhólyag-gyanús dolgot is a lábamon, amíg vártuk Regit, megkértem Gábort, hozzon szalagot és ragasszuk le, hogy ne horzsolja el. Ez sikerült is, viszont hogy-hogynem elszalasztottuk a váltást 🙂 Pedig ott ültünk a „dugókás lánytól” kb. 2 m-re a fűben Gáborral, vártunk legalább 15 perce Regire, mégis – ahogyan Regi és Zoli mesélte – amikor megérkeztek, a chipet bedugták, kiabáltak, hogy „érdiek, érdiek” nem hallottuk. Regi egy hirtelen döntéssel nekiindult a következő, kb. 5,1 km-es szakasznak.
Végülis volt benne racionalitás, mert ekkor már neki is egyre nehezebben ment, ha túl volt ezen az 5,1-en, akkor már csak egy kisebb (4,3-as) szakasza maradt hajnalra.
Amikor elrohant Teráék mellett, ők látták, hívtak is telefonon. Nem tudtuk, hol van Regi, de nekiiramodtam, hogy utólérem. kb 300 m után feladtam, mert gondolom nyomta ő is keményen – és dühös is volt. 🙂 Vissza az autóba és nyomás utána. Közben persze megint eltévedtünk autóval, a körforgalomban a polgárőröknek fogalmuk nem volt, mit kellene nekünk mondani… Terát nem tudtuk átvenni a mi autónkba, viszont 15-20 perc után visszakavarodtunk a kerékpárútra és beértük Regit. Mondta, hogy komoly kihívásokkal küzd a gyomor miatt, de úgy volt, hogy ezt az 5,1-et lenyomja. Zoli ott volt vele kerékpáron, gondoltuk, ha baj van, tud szólni, rohantunk előre, hogy a következő váltást le ne késsük.
Közben Gáborral meg Robival megbeszéltük: egyértelművé vált, hogy Robinak több szakasz nem fog menni a térde miatt (eredetileg lett volna még egy 4,5 km-es szakasza), nem tud bevállalni a korábban tőle átvett 5 km-es szakasz helyett mást. Most, hogy Regi nekiindult az én szakaszomnak, nekem kellene mennem a 7,9 km-re, akkor viszont borul minden, ami utána van, mert egymás után – ennyi összkm és lassan 14 óra út – után már nehéz lenne két ilyent szakaszt egyben lenyomni.
Ráadásul – bár a versengést mindvégig tagadtuk 🙂 – ott loholtak a Déliek a nyomunkban (a Regi szenvedő része alatt Ádám meg is előzte), okosan kellett beosztani az energiákat. Gáborral abban maradtunk, hogy megint újtratervezés és bevonjuk Terát is (aki akkor még a másik autóban volt).
Így Balatonmáriafürdő végén váltottam Regit egy 7,9 km-es, Alsóbélatelepig tartó szakaszra. A váltóponton, amíg vártunk, nagyon jó hangulat volt, egy kiskocsma előtt, jó zene, tánc, buli 🙂 Itt találkoztam Éviékkel, láttam, hogy ők is hasonló tempóban nyomják, mint mi. Közben láttam, hogy a Viola készül a Délieknél, tudtam, hogy reménytelen megelőzni, mert iszonyú jó futó 🙂 Ráadásul volt vagy 10 perc előnye. A „Happy” volt az a dal, ahol elkezdtem felnyomni az adrenalinszintemet (megint! ) 🙂
Ezek után meglepődtem magamon én is, milyen tempó jött össze!! 5:10-el toltam végig a kb. 8 km-es szakaszt. Úgy, hogy már a harmadik futásom volt, előtt volt a lábaimban 23 km és száz km autós logisztikázás. Mégis ez volt a leggyorsabb szakaszom! 🙂 Pedig ezek a szakaszok rém nehezek: hosszú, egyenes, monoton szakaszok, ahol csak futsz, csak futsz és néha úgy tűnik, sosincs vége…
Alsóbélatelepen Gábor váltott le. Úgy sejtem, nem gondolta, hogy ilyen tempóban megyek, ezért egy picit kapkodós volt a váltás. Robival mentünk vissza az autóhoz, Regi egy picit ekkor maga alatt volt. Kiderült, hogy a felborult eredeti menetrend szerint most már végképp nem tudjuk, ki következik. Akkor éppen Gábor futott, én éppen túl voltam egy kemény meneten, tehát egyedül Tera jöhetett szóba beugrónak 5,7 km-re Fonyódligettől. Gyors telefonos konzultáció után abban maradtunk, hogy Ági odaviszi Terát Fonyódligetre és ott találkozunk.
Hogy ne legyen egyszerű, ez volt az a szakasz, ahol a lőszfal-csúszás miatt egy nappal az UB előtt jött a bejelentés, hogy útvonal változás van. Az útvonalat felterelték a dombra (nekünk autóból úgy tűnt, ez brutális lesz Gábornak!). De őt ez nem hatotta meg: iszonyatos tempóban nyomta (láthatott valamit valamelyik váltóponton a Déliek részéről… 😉 ) „Természetesen” eltévedtünk a sötétben, a irány jelzésre kiállított emberek közül egy egyik aludt a padon, a másik valami bizonytalan irányba mutatott arra a kérdésre, hogy „merre van a következő váltópont”. A 7-es úton indultunk el, majd a vasúton bekanyarodtunk a kerékpárút irányába. Egy pillanatra azt hittük, hogy túlfutottunk, ezért elindultunk vissza – szembe a futókkal és a kísérő autóikkal. Gondolom, osztatlan lelkesedést váltottunk ki ezzel mindenkiből…
Telefonon beszéltünk Terával, amikor Gábor bedörömbölt az ablakon, hogy „itt vagyok”. Azonnal gyors konzultáció (Gábor fut, ablak lehúzva, Tera telefonon a másik autóból 🙂 ): Tera fogja váltani Fonyódligeten és Balatonboglárig fut 5,7 km-et.
Ez meg is történt, viszont akkor nekem kellett átvennem a Gábor eredeti következő 5,8 km-es szakaszát Balatonboglár és Balatonlelle között. Odarohantunk és közben tanakodtunk, hogy mi legyen a Robi 4,5 km-es szakaszával, ami azután következett volna. Gábor nem jöhetett szóba, mert utána neki egy 9 km-es szakasz következett, engem épp le kellett váltani. Gáborral úgy döntöttünk, hogy megkérjük Terát: ugorjon be. 🙂 Zokszó nélkül vállalta! 🙂
Amikor nekiindultam a Balatonboglár és Balatonlelle közötti 5,8 km-es szakasznak, úgy voltam vele, hogy már annyit futottam, hogy jóformán semmi erőm, a lábam tele vízhólyaggal, már éjfél után vagyunk egy reggel óta tartó erőltett menetben: tehát ez csak laza, legyünktúlrajta futás lesz.
Semmi erőlködés nem volt, minden percét élveztem, könnyedén, jóérzéssel futottam. Később meglepődtem, hogy ezt is 5:36-al toltam le 🙂 (későn kapcsoltam be a runkeepert, ezért mért kevesebbet). A végén komolyan csodálkoztam is, mondtam is a váltóponton: csak ennyi volt ez a szakasz?! 🙂 Gábor megsúgta: a Déliek minimum 20 perccel mögöttünk vannak, de Tera majd most még növeli ezt! 🙂
Tera váltott engem és következett Balatonlellétől Balatonszemesig, most már tudtuk, hogy igyekeznünk kell, mert nagyon tolja. Rohantunk, mert tudtuk, hogy Gábornak a következő 9 km-es szakasza nem lesz egyszerű. Ő is érezte a sok km-t, az egész napot és a lába kezdett beállni. Megbeszéltük, hogy ezek a szakaszok így a végére nem biztos, hogy telitalálatosak voltak… 🙂 Főként Terát féltettük, mert itt esett le, hogy bevállalt több szakaszt, de neki még a mostanin kívül lesz még egy pörgős – közben kevés pihenős – 7,7 + 7,5 km-es szakasza.
Gábor elindult a 9 km-es szakaszára Balatonszemestől Balatonföldvárig, mi meg rohantunk. Útközben kérdeztük, de egy kevés vízen kívül nem fogadott el semmit. Persze – „szokás szerint” tolta, iszonyatos tempóban, mintha előtte nem is arról beszéltünk volna, hogy kezd beállni a lába 🙂
Földváron Tera váltotta. Eredetileg ez egy 7,7 km-es szakasznak volt meghirdetve Zamárdi-ig, de valamit elmérhettek, mert legalább 9 km-es lett. Persze, erről elfelejtettek előre szólni, így a futók sem tudták. Tera mesélte, hogy menet közben meg is ijedtek, hogy eltévedtek, mert ez Endomondo mondta, hogy már 8 km fölött jár és még mindig sehol nem látszott a váltópont. Kegyetlen és kemény „tréfa” volt ez…
Zamárdiban Regi összeszedte minden erejét és fantasztikusat hajrázott. Ez a szakasz Balatonszéplakig 4,3 km-esre volt hirdetve, ha az előzőt „túltolták”, akkor ez cserébe lehet, ha kevesebb volt. Viszont elkezdett emelkedni a terep, úgyhogy szép kihívás volt. A Déliekkel való versengésről ekkora már lemondtunk, láttuk, hogy legalább egy váltóponttal mögöttünk vannak, ekkora viszont már harmadik közös váltópontunk volt a MaraDK-s érdi csapattal (MaraDK 2.0).
Balatonszéplak és Siófok között egy 8,1 km-es szakasz ismét nekem jutott, örömfutásnak. Ekkorra már alig éreztem a lában, nagyon fáradt voltam, az előző futásnál csak-csak széthorzsoltam a vízhólyagot a lábamon. Nagyon féltem ettől a szakasztól. És még nem is tudtam, hol a csavar benne!! Ugyanis szinte végig csak emelkedett, csak emelkedett, néhol egészen brutálisan. Csak emelkedett, csak emelkedett, csak emelkedett, csak emelkedett és még mindig csak emelkedett!! Volt olyan pillanat, amikor éreztem: itt a vége!! Nagyon-nagyon dühös voltam… Pedig – mint utólag kiderült – 5:46-al toltam végig és még nem volt vége: Tera váltott és ugyanezt folytatta. Azt hiszem, itt előztük meg teljesen a MaraDK-sokat (pedig nem is versenyeztünk! 🙂 )
Tera ennyi futás után elkésztő tempóban nyomta fel a dombokon a siófoki váltóponttól 7,5 km-en át Balatonvilágosig. Ott ültünk az autóban és nem jött, hogy higyjük: többször megálltunk, de egy szál pólóban csak jött és szapora léptekkel nyomta tovább! 🙂
Az utolsó, 4,4 km-es befutó szakaszt Gábor vitte. Olyan tempóban, mintha épp most indultunk volna neki. Rohantunk autóval, de parkolás után gyalog kellett lemennünk a célhoz. Azt terveztük, hogy együtt futunk be, de ekkor már csak nagyon óvatosan tudunk bicegni lefele a lejtőn 🙂 Egyszer csak elszáguldott mellettünk Gábor, berohant a célba és pár perc várakozás után a dugókát benyomva kijött a hivatalos eredmény: 19:58:01 alatt futottuk körbe a Balatont! 🙂 (a mi számításunk szerint 4 perccel jobb időn volt… 🙂 )
Közös fotók, alkoholmentes sör és nyomás haza.
Felejthetetlen élmény volt. 🙂